KRÉTAKÖR

A Magyar Táncművészeti Főiskola két balettművész szakos hallgatója, Túri Dorottya (VI. évfolyam) és Kerényi Miklós Dávid (VII. évfolyam) beszél az iskoláról.

Minden nemzedéknek volt hétköznapi tánckultúrája. Én úgy látom, hogy már a második-harmadik olyan nemzedék nő fel, amelyiknek ez lényegében hiányzik. Ma már csaknem művészet, ha valaki tud rockizni. Az úgynevezett diszkó nekem nem csak zeneileg, hanem mozgáskultúráját tekintve is szegényes. Egy művészi tánckultúrával rendelkező ember jól érezheti-e magát mondjuk diszkóban?

TÚRI DOROTTYA: Ritkán van lehetőségünk elmenni diszkóba, mert szombaton is van szakmai tanítás. Vannak olyan növendéktársaim, akik szeretnek diszkóba járni. Esetleg nem is a tánc, hanem a társaság miatt. Vagy kikapcsolódás végett, hogy más fajta zenét is halljunk.

KERÉNYI MIKLÓS DÁVID: Én olyan emberek közé tartozom, akik eljárnak táncos szórakozó helyekre. Beszélgetni megyünk, koncertekre megyünk. Rock-koncertekre. A zene, a hangulat és a társaság kedvéért.

Mi ösztönzi önöket? Gondolom, a világ legjobb táncosai szeretnének lenni.

T. D.: Ez manapság elég nehéz. Az iskola arra törekszik, hogy minél jobb táncosokat képezzen. Ha azonban az ember bekerül egy színházba, ott előbb végig kell menni a ranglétrán. Persze, mindenki arra törekszik, hogy szólótáncos legyen, de a karba is be kell állni, végig kell csinálni. Abból is sokat lehet tanulni, hogy a nagyobbakat nézzük.

K. M. D.: Végül is a tíz év alatt minden reggel bejövünk reggel nyolckor, vár ránk a rutin. Minden nap ugyanazt csináljuk. Mégis csinálni kell, hogy elérjünk egy olyan szintet, amit profinak nevezhetünk. De ahhoz nem elég a tíz év sem, utána is dolgozni kell. Tökéletes az ember soha nem lehet, mindig új technikák jönnek, újat tanulunk. Ha mindennek az az eredménye, hogy az ember ki tud lépni a színpadra, és elő is tud adni valamit, akkor az nagyon nagy boldogság.

Itt azért kétfajta öröm lehet. Egyrészt egy befelé forduló öröm, hogy meg tudtam mutatni a lelkemet, de az is fontos, hogy én vagyok a világ legjobb táncosa. És nem biztos, hogy a kettő ugyanarról szól.

K. M. D.: Mindenképpen úgy kell hozzáállni, hogy én leszek a világ legjobb táncosa.

T. D.: Ha az ember színpadra lép, az nagy öröm. Néznek, tapsolnak, a közönség visszajelzéseiből nagyon jól meg lehet állapítani, hogy mikor van sikerem. A társak, a mesterek is jeleznek, hogy most jó voltál. A mester, a társak, a közönség jelzései fontosak. Én akkor örülök, ha a közönség körében nagy a sikerem.

K. M. D.: A siker a legfontosabb visszajelző. Nem biztos, hogy ha bekerülök mondjuk valamelyik művelődési ház tánckarába, az nekem örömet szerez.

A művelődési ház tánckaráról jut eszembe: mennyire biztonságos a tánc hétköznapi megélhetési forrásként?

T. D.: Nem, nem biztonságos.

K. M. D.: Magyarországon nem. A nagyobb táncosok, akik az Operaházban vannak, ők is inkább külföldön próbálkoznak, és vannak mellékállásaik.Az, hogy a világ különböző helyein táncolnak, kényszer is? Nincs elég hely itthon?

T. D.: Az Operaházban az ember először mindenképpen a karba kerül, onnan kell tovább lépnie. De itt, az Operaházban is nagyon sok a táncos, és minden évben maximum négy-öt embert vesznek fel, ezért próbálunk külföldön helyet keresni. Minden február vége felé van a kilencedik évfolyamban egy bemutatkozási lehetőség, amire a főigazgató úr a lehető legtöbb külföldi iskola igazgatóját elhívja, hogy nekünk szerződési lehetőségeket szerezzen. Amiről ott megállapodunk, azt június végén egy vizsgakoncerten még megerősítik, az alapján döntik el, hogy tényleg meghívnak-e minket.

K. M. D.: A másik lehetőség, ha nem kapunk szerződést, akkor megyünk próbatáncokra a világ különböző helyeire. A négyszáz gyerekből kiválasztanak tizet...

T. D.: De ez nagyon nehéz.Én laikusként nem hiszem el, hogy ne volna különbség egy európai vagy egy amerikai iskola között. Tényleg annyira könnyű az átjárhatóság a különböző kultúrák között?

K. M. D.: A klasszikus balett a világ minden táján klasszikus balett.

T. D.: És talán itt, ezen a Főiskolán a legnagyobbak az elvárások, itt veszik a legkomolyabban a képzést. Az amerikai iskolákból is szoktak ide jönni lányok, és megbizonyosodhatunk, hogy mi jobbak vagyunk, jobb a tanítás, jobb a tudásunk.

Miben jobbak?

T.D.: Talán magát a technikát tudjuk jobban, fegyelmezettebben csináljuk, alkatilag is mások vagyunk...

K. M. D.: Igen, ez valószínűleg azért van, mert Amerikának nincs egy meghatározó alapja, hanem sokféle iskola keveredik.

T. D.: Mi hagyományosan, évtizedek óta a Vaganova-módszer alapján dolgozunk...

K. M. D.: ...és arra rá tudjuk építeni mindazt, ami külföldről érkezik. Ha viszont csak azt csinálnánk, az nem volna kompatibilis.

Én elhiszem, hogy itt csupa profi tanul. De a professzionalitás relatív fogalom. Azt jelenti, hogy száz közül maximum kettő-három kiemelkedő. Lehet, hogy világméretű összehasonlításban mind a száz hallgató profi szinten műveli a művészetét, de az adott helyen mégis csak a kiemelkedő három számít profinak?

T. D.: Természetesen itt sem minden évfolyam olyan, hogy mindenkiből szólótáncos lesz, hanem itt is két-három ember, aki igazán jó, és akinek tényleg reménye lehet rá, hogy jó szólótáncos lesz. De ami nagyon fontos, az a szorgalom. Persze, tehetség is kell (olyan 30 százalékban), de akarattal, szorgalommal többet el lehet érni.

A szorgalmas munka után jöhet a szórakozás?

T. D.: Nekünk tulajdonképpen a pihenés is szórakozás.

K. M. D.: Mi szombaton is benn vagyunk, talán ebédre hazaérünk, utána tanulni kell... A barátainknak csak a hétvége marad.

Vannak barátaik az iskola hallgatóin kívül?

T. D.: Igen. Az viszont igaz, hogy nagyon szűkre zárult ez a kör. Nekünk negyedik osztályban el kellett jönnünk az előző iskolánkból. Azóta mi itt össze vagyunk zárva. A negyedik évfolyamban kilenc fiú és kilenc lány van. Szerencsésnek mondhatja magát, akinek van "külsős" barátja, ismerőse.

K. M. D.: Akinek van barátja, az a régi sulijából való régi haverja.

Mik a kedvenc tantárgyaik?

K. M. D.: Passz.

T. D.: Az elméleti oktatásban a harmadik gimnáziumban kezdődik a tánctörténet, a művészettörténet és a zenetörténet. Ezek vonzók.

Matematika?

T. D.: Az nem.

Mi a vágyálmuk, hol szeretnének táncolni? Melyik az a színpad, ahol táncolni szeretne?

K. M. D.: Mindenhol szeretnék táncolni. Nagyvárosokban. Nincs olyan város, színpad, vagy szerep, amire különösebben vágynék, inkább a hírnévre törekszem.

T. D.: Én szeretném magam kipróbálni még a modern tánc területén is, és a valamivel kötetlenebb balettben is.

Mit kérne a jó tündértől, ha az teljesítené egyetlen kívánságát?

K. M. D.: Ezt az épületet,  így bumm, felrobbantanám, és felhúznék egy újat. Ahol minden volna. Kollégium, iskola és a balett-oktatás egy helyen lenne, mert ez most a legnagyobb gond.

T. D.: Ez nagyon nagy probléma. A másik, hogy megpróbálnék kicsit nyitni, még jobban a világ felé. Annyira jók, amikor vannak ezek a kis koncertek. Jó lehetőség a növendékek számára a bemutatkozás. Az iskolának talán egyik problémája, hogy nem túlzottan enged több embert lehetőséghez jutni, hanem majdnem mindig ugyanazok az emberek szerepelnek. Ezeken a kis koncerteken mások is meg tudnak mutatkozni. Most igazából akkor adódik alkalom bemutatkozásra, ha valaki lesérül és be kell ugrani helyette.