Narcissus és Echó mitikus világában (tér-idejében) nem egy pszichológiai baleset kórképe eleven, s nem is az “önimádat társadalmának” kritikája, hanem a tükörlét maga: valóságnak és nem valóságnak, látszatnak és lényegnek, fénynek és árnyéknak egymást feltételező, meghatározó kettőssége. Narcissus ebben az értelemben a reflektálatlanság áldozata, saját tükörképének idegenje; - olyan költő, aki képtelen különbséget tenni az “égre kelt”, s “az éji folyó csillagai” között. Echó pedig, a hallomásból ismert, a csak végszavakban válaszoló...

“Illó képek után mért nyúlsz, te szegény, te hiszékeny?

Nincs, mire vágyakozol: fordulj meg s kedvesed eltűnt.

Nem más, mit szemlélsz: magad árnya, mi visszaverődik:

Semmi magában e kép...”

/Ovidius: Átváltozások. III. 431-435/