Sir Kenneth MacMillan az angol nemzeti balett büszkesége volt. Nemzetin ezúttal királyi értendő, hiszen a skót koreográfus a legkifinomultabb oxfordi balett-angolt beszélte. Táncosként e stílust megteremtő Frederick Ashton művein nőtt fel, ám ez az elegánsra és könnyedre cizellált klasszicizmus fullasztó lehetett az örökké belső kételyekkel vívódó MacMillan számára. A 60-as években el is menekült a királyi aranykalitkából, s a klasszikus balett szempontjából szűz terepig, Németországig futott. MacMillan így Stuttgartban és Berlin nyugati felén alkotta meg első komor fényű balettjeit, majd 1970-ben, Ashton visszavonulása után visszatért a Royal Baletthez - balettigazgatóként. E periódusában egymás után alkotta egész estés, narratív balettjeit - Anastasia, Manon, Mayerling, Isadora -, amelyek szinte osztatlan sikert arattak Londonban. Mert a tradíció keretei között MacMillan valódi történeteket próbált elmesélni, szenvedélyes és szenvedő hősöket teremteni, s mindezt az angol ízlés számára szokatlanul merészen, hiszen szerelmi kettőseiben megjelent a testi vágy ábrázolása, a szerelem kevésbé éteri, mint inkább "közönséges" dimenziója is.
A budapesti Operaház idei egyetlen premierjeként a MacMillan életműből magyar - vagyis monarchikus - vonatkozásai miatt a Mayerlinget mutatta be. Egy nemzetközileg is jegyzett alkotó koreográfiájának átvétele látszólag biztos siker minden együttes számára, ám mégsem kockázat nélküli. Számolni kell ugyanis a befogadói közeg sajátosságaival, amit például kortárs vagy absztrakt művek mellőzése okaként maga a balettigazgató sűrűn emleget. Most azonban elfeledkezett arról, hogy a hazai nézők tekintete főként a Seregi-féle színháznak is nagyszerű balettdrámákon szocializálódott. A MacMillan-táncjáték viszont bőbeszédű, dramaturgiailag suta és egészében is avitt, mintha a XX. század sokféle balettreformja meg sem történt volna. Az agyonbonyolított, tehát balettszínpadra alkalmatlan történetet - koreográfusok, óvakodjatok a színházi vagy filmdramaturgoktól! - MacMillan fülbesugdosásokkal és levelek gyakori kézbesítésével "oldja meg". Ugyancsak kiábrándítóan lapos, ahogyan magyaros színezetet ad a minden sarokból és függönyhajlatból elősettenkedő, Rudolf körül kakaskodó "békétleneknek", a bokájukat csattogtató magyar tiszteknek. A kocsmai epizód pedig - benne az illetlenül riszáló rossz lányokkal - mintha a 20-as évek illedelmes bordély jeleneteit idézné, persze idézőjel nélkül. Ha mindezek ellenére - de a színházról és a jelenről szerzett tapasztalatainkat feltétlenül a ruhatárban hagyva - mégis nézhető a darab, az a kiváló táncosoknak és az invenciózus kettősöknek köszönhető. Nagy szerep Rudolfé, talán a balettirodalom legnehezebb férfiszerepe, hiszen öt nővel járt kettősei révén kellene megismernünk a boldogtalan trónörököst, akiről főként az derül ki, hogy édesanyjába, a "mi" Sissinkbe szerelmes. S miután tőle nem kap elég szeretetet, nőtől nőig - feleségtől szeretőig, sógornőtől kurtizánig - rohan kárpótlásért. Szerelmi partnerei közül az egyiket megalázza, a másikat kihasználja vagy kényezteti, mígnem összetalálkozik a szenvedélyes Vetsera Máriával, akivel kínzó fejfájásai és még kínzóbb szeretetlensége elől a halálba menekül. MacMillan koreográfusi képzelete az eltérő párkapcsolatokat festő kettősökben tényleg szárnyal. A bonyolult ívekkel, váratlan irányváltásokkal és elképesztően változatos emelésekkel teli pas de deux-k azonban olyan fizikai terhet jelentenek ifj. Nagy Zoltánnak, hogy a karakter megformálására már nem jut ereje. Solymosi Tamás viszont kiérlelt alakítást nyújt: minden epizódot olyan érzelmi hőfokon, színészileg is koherensen és technikailag is szépen old meg, hogy ezzel sikerül életet lehelnie a lankasztóan hosszú és egy panoptikum műviségét árasztó előadásba. A két szereposztás egyaránt bájos Vetsera Máriája közül Popova Alészja szerepformálása igéző: ahogy az eddig ártatlannak láttatott gyereklány belép Rudolf szobájába, és leveti magáról a polgári ruhát és viselkedést, az olyan pillanat, hogy megáll a levegő. Popova gyönyörű vonalú tánca ezután már "csak" ráadás.
Az anya - szerető - feleség - kokott - húg - sógornő női panorámában a társulat szinte minden vezető és még ifjú balerinája feladathoz jut, míg a férfiak - a négy magyar tiszt kivételével - császári és királyi módon fel-alá sétálgatnak a darabban. Egyedül a történetet visszaidéző Bratfisch, Rudolf fiákerese kap - nem szerepet, mert a Mayerling nem színház, hanem balett - eltáncolni való variációt: Delbó Balázs és Kerényi Miklós Dávid egyaránt brilliánsan adja elő a technikailag különösen nehéz szólókat.
Az Operaház XX. századi - kortársat már említeni sem merek - nemzetközi balettrepertoárja drámaian fogyatkozik, a még csak negyedszázados Mayerlinggel pedig úgy bővült, mintha a társulat közel egy évszázadot lépett volna vissza az időben.

(Mayerling - Magyar Állami Operaház, április 24-25.)